Amedeo Musto D’Amore a hamburgi Vier Jahreszeiten Hotel vezető recepciósa. A hotelben töltött 40 éve alatt jó néhány furcsa és érdekes kéréssel találkozott.

Egy gladiátor ül a bézs színű dizájnerfotelben a luxuslakosztály közepén. A ruházata azonban nem saru, lábvért és sisak, mint lenne az ókori Rómában. Harci felszerelése egy fekete zsakett, napbarnított bőr és szívből jövő, meleg mosoly, amely azonnal bizalmat ébreszt mindenkiben. „Az arénában a gladiátorok életre-halálra küzdöttek. Hozzájuk hasonlóan én is mindent megteszek a vendégeim kedvéért” – mondja az ember, akinek a neve úgy cseng, mintha egy hollywoodi olasz romantikus filmből lépett volna elő. Ő Amedeo Musto D’Amore, a hamburgi Vier Jahreszeiten Hotel vezető recepciósa. És valóban, lehengerlő személyisége és varázsa Robert De Niróéval vetekszik – „Olasz vagyok, talán az akcentusomból már kitalálta.”. A klasszikus mintákat követő 5 csillagos szállodában betöltött szerepét egy kasszasiker kevésbé tolakodó főszerepéhez hasonlíthatjuk. A recepciósnak a háttérben kell maradnia és mindig kéznél kell lennie, amikor szükség van rá. Csendes és udvarias modora azonban rendkívüli elhivatottságot rejt. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy a nagyszabású luxusszálloda külön intézményévé nőtte ki magát.

Már 40 éve dolgozik itt; minden kollégájánál régebben kezdett. „Engem felfedeztek” – vallja ragyogó büszkeséggel arról a pillanatról, amikor a luxushotel korábbi igazgatója megkérte, hogy jöjjön és dolgozzon neki. Ez még 1976 nyarán történt. Az igazgató történetesen abban a szállodában szállt meg a szicíliai Taorminában, ahol D’Amore akkor dolgozott. D’Amore elfogadta az ajánlatot, és hamar szerelembe esett a 120 éves szállodával, a várossal és egy helyi hamburgi lánnyal.

Helyezkedjünk el az egyik selyemborítású kanapén az előtérben, és figyeljük, ahogy D’Amore telefonál vagy épp kezet ráz valakivel. Talán elsőre nem tűnik fel, de amit csinál, és ahogyan csinálja, az nem egyszerű szolgáltatás, hanem egyenesen művészet. Mindig megértő, mindig figyel – bárki, aki betér a szállodába, úgy érzi, Amedeo csakis érte van ott. Mesterien ráérez, hogy melyik vendég hogyan érzi magát – az emberi természet értője, aki évtizedes gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezik a pszichológia és a társadalomtudományok terén. „Azonnal észreveszem, ha valaki azért feszít vadonatúj öltönyben, hogy megpróbálja nagyvilági embernek mutatni magát. És azt is tudom, ha a farmer és a póló milliárdos üzletembert takar.” Ő az, akit a vendégek a legszemélyesebb problémáikkal találnak meg, például ha nőgyógyászra van szükség egy terhesség megállapításához. „Olyan ez, mintha gyónást hallgatnék. Meghallgatom, és aztán mélyen eltemetem magamban, amit hallottam.” Mindaz, amit megtudott arról, hogy törzsvendégei mit kedvelnek és mit nem, most a 14 000 kézzel írott kártyáról számítógépre került, ha azonban valami nem egyértelmű, még mindig a legjobb magát D’Amorét megkérdezni.

Amikor a műszak kezdetén vászonkabátját és napszemüvegét hajszálcsíkos zsakettre és nyakkendőre cseréli, soha nem tudja, mire számíthat majd. Pontosan ez az, amit annyira szereti a munkájában. Jegyeket szerezni egy telt házas ősbemutatóra, asztalt foglalni egy teli étterembe vagy a kínai vendégeknek ajándékvásárlási tanácsokat adni – ez mind a napi rutin része. Aztán ott vannak a valóban fura és izgalmas kérések, például amikor egy szaúdi herceg érkezik teljes kísérettel. „Az európai vendégektől eltérően ők ahhoz szoktak, hogy egyetlen intésre bármit megkapnak, így néha az embernek uralkodnia kell magán” – magyarázza D’Amore. Jól tudja, hogy amikor egy sejk száll meg a szállodában, több száz darab poggyászra lehet számítani, és tényleg bármi megtörténhet. Előfordulhat például, hogy hirtelen 80 Holstein-fríz tejelő tehenet kell valahonnan kerítenie, és elszállíttatni Dzsidda városába. Aztán ott volt az az eset is, amikor az egyik hercegnő hirtelen rájött, hogy egy pónira vágyik. Olyan is volt, amikor egy egész lakosztályt át kellett alakítani egy oázissá, amely a nyolcvanas éveket idézte. Az egyik feleslegessé vált gumipálmát D’Amore azóta is őrzi otthonában, Hamburg Bramfeld kerületében.

Az összes világsztárral találkozott, akik megfordultak a Vier Jahreszeiten Hotelben, de hasztalan lenne felőlük kérdezősködni. Udvariasan válaszol ugyan a kérdésre, de semmi titkot nem árul el. A már deresedő hajú Amedeót mindig mintha skatulyából húzták volna ki, és az évek során az illúzió mesterévé vált. A korát pedig inkább megtartja magának.

Egy hatalmas borítékban tárolja kedvenc emlékeit még abból a korból, amikor szakmájában nem számított tolakodónak autogramot kérni a híres vendégektől. A boríték tartalmát kiborítja elénk az üvegasztalra. Autogrammal ellátott fekete-fehér fényképek, címeres-pecsétes borítékok és kézműves papírból készült névjegykártyák terülnek szét az asztalon, a szobaszolgálatot hirdető tábla mellett. „A barátom, Peter Ustinov, nagyszerű ember. Ez pedig a kedves Heinz Rühmann, szintén a barátom. Ó, és ők itt Diana hercegnő szülei, csodálatos, közvetlen emberek, meghívtak, hogy látogassak el Angliába...” D’Amore emlékek gazdag tárházát őrzi, és sosem fogy ki a történetekből.

Egy bizonyos esetet felidézve, amikor torták repültek a levegőben, és Mick Jagger úgy döntött, hogy a csilláron fog lengeni, D’Amore csak ennyit mond: „Mindegy, hogy ki vagy, viselkedni tudni kell. Tarzant játszani már túl van a határon.” Azóta, ha a Rolling Stones szobát szeretne foglalni, a szálloda mindig, az év 365 napján telt házas. Sophia Lorent ezzel szemben mindig királynőként fogadják. Azóta, hogy azt kérte, alakítsanak ki egy konyhát a lakosztályában, ahol spagettit főzhet a férjének, Carlo Pontinak, D’Amorét már nem tudja semmi meglepni. De még ha meg is lepné valami, rezzenéstelen arccal fogadná.

Némelyik történetét a nosztalgia lengi be: „Manapság a vendégeknek olyan kevés az idejük, minden azonnal kell, most, késedelem nélkül. Kiveszett az emberi melegség.” De azért mosolyogva hozzáteszi: „A kérések most is ugyanolyan őrültek, mint régebben voltak.” Amerikai üzletemberek, akik a szobájukban akarnak ebédelni az ő idejük szerint délben – ami Európában az éjszaka közepére esik. Orosz oligarchák, akik magánrepülővel akarják ideutaztatni hölgyismerőseiket. D’Amore soha nem mond nemet. Ha az ázsiai vendégek Hamburgból a hegyekbe szeretnének túrázni, ő egy másik helyszínt javasol, amihez nem kell átutazni a fél országon. „De más esetekben a lehetetlent is megkísérlem.” Mintha csak bizonyítani akarná, elővesz egy bőrkötéses jegyzetfüzetet az oldalzsebéből. A füzet lapjai a 40 év alatt felépített, és évről évre egyre értékesebb kapcsolati tőkéjét őrzik – szívélyes és megbízható ismerősök sokaságát, akikhez egy szállodai recepciós bármiért fordulhat.

Ezek a sokak által áhított kulcsok számos ajtót megnyitnak, és nem csak D’Amore számára. A két keresztbe tett arany kulcs D’Amore gallérján a Les Clefs d’Or, a világ legelismertebb portásait és recepciósait tömörítő szervezet jelvénye. A kölcsönös segítségnyújtás a szervezet szakmai kódexének egyik alappillére. „Nem magányos farkasok vagyunk. Ha valamelyik tag segítséget kér, rám bizton számíthat. Ez becsület dolga.” Más rangos intézményekben dolgozó kollégáihoz fordul akkor is, amikor valamelyik vendégnek vasárnap este hirtelen eszébe jut, hogy éjfélre 300 szál rózsát kell küldetnie Koppenhágába, és persze minden virágbolt zárva van. A recepciósok ilyenkor egymást segítve intézkednek, és valahol Németország és Dánia között az autópályán egy csokor virág egyik futártól a másikhoz kerül. A bőséges emlékáradaton felül egyetlen dolog van, amelyet Nápoly e távolba szakadt szülötte minden királynál, sejknél vagy világhíres sebésznél többre becsül – az olasz filmdíva, Gina Lollobrigida mobiltelefonszáma.

Szerző: Lena Schindler
Fénykép: © Johannes Mink